fbpx

Strange Fruit: egy ma is aktuális jazzhimnusz

2021. máj. 13.

A „Floyd-ügy”-et, vagy nyersebben fogalmazva: a „Derek Chauvin-gyilkosság”-ot követő, 2020. május 26-án kezdődő, a rendőri brutalitás és a rasszizmus ellen tiltakozó megmozdulások Minneapolisban és az Egyesült Államok más városaiban ismét – ki tudja, hányadszor – reflektorfénybe állították a sok évtizedes afro-amerikai polgárjogi küzdelmek fő kérdéseit.

Aktivizálódott a három fekete feminista nő alapította Black Lives Matter jogvédő mozgalom is. A fenti eseményeknél néhány hónappal korábban, mintha csak megérezték volna a levegőben a készülődő újabb amerikai társadalmi botrányt, 2019. októbere és decembere között forgatták (negyvennégy napig) a Billie Holiday életéről szóló The United States vs. Billie Holiday című amerikai játékfilmet. A csodálatos hangú és expresszív stílusáról ismert jazzénekesnő szerepét a pályakezdő Andra Day-re bízta Lee Daniels rendező.

         Nem ez az első film, amit a jazztörténet e páratlan klasszisáról forgattak. A Lady Sings the Blues című 1972-es játékfilmben Diana Ross énekesnő alakította Holiday-t. A mostani alkotásban Evan Ross, a Supremes lánytrió egykori vezetőjének fia látható az egyik mellékszerepben. A provokatív című idei film egyik érdekessége a sok közül, hogy címszereplőjét, akárcsak a 2020-as datálású Ma Rainey’s Black Bottomban (egy másik provokatív cím!) főszerepet játszó Viola Davist a legjobb női alakításért járó Oscar-díjra jelölték. Most fordult elő másodszor Amerika történelmében, hogy egy évben két színesbőrű színésznőt jelöljenek a rangos filmes díjra. Az előző alkalom negyvennyolc évvel ezelőtt volt, amikor Diana Ross és Cicely Tyson (a Sounder című filmben nyújtott alakításáért) lett Oscar-várományos.

         Billie Holiday ránk maradt életművében bőven találhatók remekművek, de ezek közül is kiemelkedik a Strange Fruit, egy néhány perces darab, melynek Holiday előadása egy görög tragédia komor szépségét kölcsönzi. Az először 1939-ben megszólaltatott himnikus dal azóta is szimbolikus jelentőséggel bír: világszerte idézik mindazok, akik szerint egyszer s mindenkorra elég volt a rasszista előítéletekből, a lincselésekből és a vétlen afro-amerikaiak elleni gyilkos rendőri akciókból.

         A The New York Times április 25-i számában Bryan Pietsch írt cikket Billie Holiday legendás számáról, mely az idei Holiday-játékfilmben is fontos szerepet játszik. Írásunk alapját e cikk képezi.

         Az 1939-es dátum sokak számára csupán négy szám egymásmellettiségét jelenti, egy év a sok közül a huszadik században. Pedig érdemes belegondolni, milyen politikai légkörben szólalt meg először Holiday dala. Az atmoszféra annyira feketeellenes volt, hogy az énekesnő csak bizonyos helyeken adhatta elő új számát, ahol nem kellett rasszista ellenreakcióktól tartani. Minden előadás forradalmi cselekedet volt; a széles nagyközönséget szembesíteni a főleg a déli államokban meglincselt feketék, a nyárfáról lógó „furcsa gyümölcs”-ök képével valóban képtelenség lett volna. Ezt a megtörtént eseteken alapuló drámát, a század egyik botrányát csakis az értők és az érintettek füle volt képes elviselni. Úgy tudom (Pietsch erről nem ír), Holiday-t személy szerint is annyira megviselte a miniatűr tragédia előadása, hogy komoly lelki felkészülésre volt szüksége a dal minden újabb tolmácsolásához. Ahmet Ertegun, a neves jazzproducer a Strange Fruit harcosabb hívei közé tartozott. Ő úgy fogalmazott, hogy a szám „hadüzenet”, illetve „a polgárjogi mozgalom kezdete”. Ahogy az más esetekben is történni szokott a jazzben, a dal annyira eggyé vált Billie Holiday személyével, hogy sokan úgy hiszik, maga írta a szám nyugtalanító szövegét. E tévedést erősítette az említett 1972-es film is, amely azt sugallja, Holiday azután ült le megírni a szöveget, hogy szemtanúja lett egy lincselésnek.

         Valójában másképp történt.

         A dal szövegét és zenéjét egy zsidó származású fehér bronxi tanárember, Abel Meeropol írta. A művet egy 1930-ban készült fénykép ihlette, mely két fekete, Thomas Shipp és Abram Smith meglincselését ábrázolja. Lawrence Beitler fotóján két akasztott embert látunk, akiket egy csoport fehér vesz körül, nyilván a hóhéraik. Némelyikük gúnyosan (?) vagy elégedetten (?) mosolyog. A fényképből állítólag több ezret nyomtattak és adtak el annak idején. (Csak zárójelben kérdezzük, vajon kiknek? Olyanoknak, akiket megdermesztett a látvány, vagy olyanoknak, akiket szórakoztatott?)

         Meeropol, alighanem önvédelemből, álnéven írta a számot, és eredetileg nem is Billie Holiday-nek szánta azt. Versként jelent meg a New York-i tanárok szakszervezeti magazinjában, 1937-ben. Meeropol kommunista nézeteiről volt ismert. Miután a század egyik legtöbbet vitatott amerikai bűnperében 1953. június 19-én kémkedés vádjával kivégezték a Rosenberg-házaspárt, Meeropol fogadta örökbe két árván maradt kisfiukat. (Ismét csak zárójelben: a Strange Fruit innentől kezdve a legkínosabb témák – feketék, zsidók, kommunisták – gyűjtőedénye lett, mely szinekdochikusan jeleníti meg mindazon faji és társadalmi problémákat, melyekről sok, az amerikai elit zömét kitevő WASP (fehér angolszász protestáns) öntudatú állampolgár nem szeret beszélni, vagy ha mégis, akkor azt egy másik WASP-pal teszi.) Arról a jellegzetes típusról van szó, amelynek egyik képviselője felbukkan Ben Affleck 2016-os Live By Night című filmjében RD Pruitt néven (Matthew Maher), és aki azzal utasítja vissza a főszereplő kézfogását, hogy ő katolikusokkal nem szokott kezet rázni.

         A Strange Fruit-ot Holiday előtt elénekelte már Meeropol felesége, Anne, de több más énekes is. Holiday először 1939-ben adta elő a dalt a fehéreket-feketéket egyaránt befogadó New York-i Café Society klubban.

         A dal tehát ma is része a rasszizmusról folytatott amerikai közbeszédnek. Michael Meeropol, a szám szerzőjének egyik fia a napokban úgy fogalmazott a CBS tévécsatornán: a dal mindaddig aktuális lesz, míg el nem kezdik börtönbe csukni a fegyvertelen feketéket gyilkoló rendőröket. Hozzátette még: „Amikor ez (ti. a gyilkos rendőrök bebörtönzése) megtörténik, a Strange Fruit a barbár múlt relikviái közé kerül. De addig a barbár jelen tükre marad.”

 

 

Kapcsolódó cikk: Pallai Péter: The United States of America versus Billie Holiday