fbpx

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V

Ősbemutatóval nyitott a Márványterem

2021. június 09.

A vírushelyzet javulásának, és az egyre több szabadságot adó korlátozó intézkedéseknek köszönhetően a zártterű klubok is sorra nyitják kapuikat a közönség előtt. A nyár beköszöntével pénteken a nagy múltú Márványteremben is több mint fél év kényszerszünet után, a hasonlóan nagy múltú „Klasszikus és Jazz” sorozat idei nyitányán, Bágyi Balázs zenekarával közönség előtt mutathatta be „Satie in Jazz” című új, a francia zeneszerző, zongoraművész ihlette kompozícióit, és szerzeményeinek átdolgozásait. Az este hétkor kezdődött ősbemutatón a hét éve alakult New Quartet felállása, ahogy az elmúlt öt évben megszokhattuk, nem változott, így szaxofonon az Ávéd Jánost váltó Soso Lakatos Sándor, zongorán Oláh Dezső, bőgőn Oláh Péter, és a dobokon természetesen az alapító-zenekarvezető Bágyi Balázs játszott.

Bágyi Balázs bevezetőjében elmondta, a karantén ideje alatt kezdte hallgatni Satie műveit. Egyre inkább megfogta a különcnek tartott zeneszerző világa, zenei struktúrája, kompozícióinak építkezése. Bár volt olyan mű a gazdag hagyatékban, melyet nem tartott alkalmasnak átdolgozásra, a kapcsolat egyre mélyült. Úgy próbálta jazzre formálni Satie zenéjét, hogy a hozzáadott groove ritmusok, és egyéb jazzes elemek bevitele ellenére, az eredeti kompozíciók felismerhetőek maradjanak. Nem könnyítette a feladatot a legendásan konzervatív párizsi Conservatoire tanárai által reménytelennek ítélt, és a konzervatóriumból kétszer is eltanácsolt Satie kottáiban található előadói utasítások sem. A klasszikus hagyománytól távolságot tartó, olykor az ütemvonal alkalmazásától is tartózkodó zeneszerző hagyományos instrukciók helyett efféle iránymutatásokat használt: „könnyedén, mint egy tojás”, vagy épp „mint egy fejfájós csalogány”. Ezt a nehéz, kihívásokkal teli munkafolyamatot remekül illusztrálta Balázs saját szerzeménye, a koncertet nyitó „Satie & Me”, mely egyből segített ráhangolódni Satie különös világára.

A folytatásban az 1866-ban, a normandiai Honfleur városában született, és 1925-ben, Párizsban elhunyt Erik Satie három korai művének a fentebb leírt elvek szerinti átdolgozását hallhattuk. A párizsi konzervatóriumból másodszor is kirúgott Satie 1887-ben elköltözött otthonról, és kivett egy lakást a Montmartre-on. Ekkortájt jelentek meg apja kiadásában az első, a klasszikus tradícióval dacoló szerzeményei, köztük az ókori Spárta egyik vallási és egyszersmind harci-nevelési ünnepét idéző, „Gymnopédies” címet kapott három közös témájú kis zongoradarabja. Ő maga is ez idő tájt gymnopédistaként nevezte meg magát, mikor zongoristaként játszott a Le Chat Noir, azaz „A fekete macska” apró termében, a dekadens művészek legkedveltebb törzshelyén. Gyorsan beilleszkedett a kabaré művészközösségébe, és a siker további, hasonló jellegű művek írására inspirálta, és ekkor születtek például a „Trois Gymnopédies” folytatásaként elkönyvelt, ritmikai és akkordstruktúrákkal tovább kísérletező, és az idő- vagy ütemjelek hiánya miatt szabad előadásmódra sarkaló, a krétai "knossos" vagy "gnossus" szóból fabrikált „Gnossiennes” címet kapott darabok. Satie korai kísérleteinek lényeges eleme, hogy az egészen rövid darabok is láthatatlan messzeségekbe vezetnek, s ennyiben koncepciójának van egyfajta misztikája. Mintha ki akarná vonni magát az esztétikai megszokás és a szimpla intellektuális megfejthetőség elvárásai alól, hogy ráhangoljon egy másfajta ritualitásra. Ezek a korai, XIX. század végén született művek a XX. század elején, 1910-ben a Ravel köré szerveződött „Jeunes Ravêlites” csoport fiataljaitól megkapták a méltó elismerést, és kinyilvánították, hogy Satie volt Debussy előfutára. Bágyi Balázs átdolgozásában először a Gymnopedie No.1, melyet később Debussy, és a Blood Sweat & Tears multi hangszerese, Dick Halligan is átírt zenekarra, majd a Gnossiennes No.1 és a Gnossiennes No.3 hangzott el.

A magára számos jelzőt aggató, egyszemélyes egyházat alapító, dadaista, minimalista Satie soha nem nevezte magát zenésznek. Az alkotó önnön-feladatát átértelmezve, a komponista szokásos képét az amatőr, az outsider, a próféta, a fantaszta, a feltaláló,  – és végül – a fonometrográfus büszkén vállalt figuráival relativizálta. „Mindenki azt mondaná, hogy nem vagyok zenész. Ez így van. Rögtön a pályám kezdetétől a fonometrográfusok osztályába soroltak. Műveim tisztán fonometrikusak.” – határozta meg önmagát, de azért csak elvégzett végül egy zenei iskolát. 1905-ben a Conservatoire ellenkonzervatóriumának tartott Schola Cantorumba iratkozott be, és ennek a szabadelvű intézménynek tanárai elismerték képességeit. Az itt szerzett tudás birtokában fogott bele későbbi szimfonikus zenekarra írt művei komponálásába. Írt szviteket, készített kísérőzenét Jean Cocteau közreműködésével William Shakespeare „Szentivánéji álom”-jához, amely „Cinq Grimaces”-ként maradt ránk, és együtt dolgoztak a „Parade” című baletten, amelyet 1917-ben Szergej Gyagilev Orosz Balett társulata mutatott be, Pablo Picasso tervezte díszletekkel és kosztümökkel. Kitalálta a háttérzene avantgárd műfaját, amelyet nem kell hallgatni. A bizonyos zenei sejtek akár több száz, a legcsekélyebb változás és megszakítás nélküli ismétlésén alapuló, úgynevezett "bútorzenék", a vendégek fogadásakor boltokban vagy szalonokban hangzottak el, a minimalizmus, a repetitív zene úttörőinek és előfutárainak tekinthetők. Kísérteties dallamai, jó fél évszázaddal előrébb jártak, mint koruk. Erik Satie repetitív zenéjének hatására írta Bágyi Balázs az első részt záró Repetition #1, és a hasonlóan minimalista címet kapott Repetition #2-t.

A második részben a Bágyi Balázs New Quartet tavaly december végén megjelent, 2020 című lemezét adták elő teljes egészében, a Tom-Tom Records stúdiójában novemberben rögzült, eredeti sorrendben. Balázsék februárban a BJC zártkapus Raktárplusz koncertjén játszották már a teljes anyagot üres nézőtér előtt, de akár ez esetben is írhatnék kis jóindulattal ősbemutatóról, mert Budapesten közönség előtt a Márványteremben mutatták be először a lemezre került hat Bágyi kompozíciót. Ami egyből feltűnt, a kvartett tagjai hasonlóan nehéz feladatokat kaptak, mint az első részben. Ennek ellenére, ahogy a Satie ihletések, ezek sem váltak matekos, vagy ha úgy tetszik „bútorzenévé”. Leginkább a post-bophoz kötődő, változatos dinamikájú szerzemények precízen megírt kottája a jazz legfontosabb eleme, a szabadság, az improvizáció felé is lehetőséget kínált, amely lehetőséggel, a megfelelő időben és arányban mindnyájan éltek is. Az előző Bágyi lemezekhez hasonlóan, egy úgynevezett koncepcióalbum kezdett összeállni az elsőként játszott „Rubato prayer”, és a lemez számsorrendjét hűen követve eljátszott „Song for Bella” után, de mielőtt átadtam volna magam a hömpölygő zenefolyam teljességének, a „Tricky Juice” kissé megzavarta Zarathustra felé vezető utamat. De jó volt kizökkeni, megboldogult Illés Lajossal egyetértve vallom, jó a humor a gyászbeszédbe. A lassú tempóval induló „Lyric Song”, és a Coltrane arany kvartettet idéző „Gimme 5” avantgárd felé kacsintó diszkrét bája újra visszahozta az időtlen lebegést. Az utóbbi koncerten játszott változata nekem bensőségesebbnek tűnt. A lemezen ugyanis Soso EWI-n fújt egy fergeteges szólót, a BJC Raktárplusz koncertjén és most a Márványteremben szaxofonon tette ugyanezt, mely hangszer hangzása jobban illet az összképbe. Befejezésül a lemez címadó kompozíciója, a „2020”, melyben Bágyi Balázs szavakban is kifejtette gondolatait. Akárcsak dobos kollégája, Antonio Sanchez a migrációs kérdéssel foglalkozó lemezein, ő is zenével aláhúzott, kemény, szavakban feltett kérdésekre keresett választ. Leginkább haragot és félelmet érzett a kiszámíthatatlan múlt évben angol nyelven fogalmazott verse írásakor, de vele együtt valljuk, nem akarunk elbukni. Szeretnénk továbbra is megosztani élményeinket, alkotni, énekelni, játszani akarunk, mert még mindig van remény, reménykednünk kell! Úgy legyen!

Mindkét részben csodálatos koncertélményben lehetett részünk. Kitűnő szerzemények és átdolgozások, fantasztikusan játszó, összeszokott zenekar, melynek minden tagja a maximumot nyújtotta. Kellett is, mert Balázs kompozíciói alaposan feladták a leckét mindegyikük számára. A zenekar szeptemberben fog stúdióba vonulni az első részben előadott Satie anyaggal, a cd előreláthatólag késő ősszel fog megjelenni, és őszre kerül a Bartók Rádió adásába ennek a koncertnek a felvétele is. Addig remélhetőleg lesz még lehetősége a zenekarnak további koncerteken is bemutatni majd a „2020”, és a „Satie in Jazz” anyagát, hasonlóan lelkes, de nagyobb létszámú közönség előtt. Valóban igaz, meg kell újra szokni, hogy járhatunk koncertekre, és el kéne hinnünk, az oltási igazolvánnyal látogatható események nézőterén biztonságban érezhetjük magunkat. Ráadásul itt még testhőmérsékletet is mértek a beléptetéskor.

Mára a Pollack Mihály téren álló nagy múltú, de – mint kiderült- rövid jövőjű Márványterem maradt csak meg az Óbuda peremére kiköltöztetett Magyar Rádió működtetésében. A sok feledhetetlen jazz és klasszikus koncertnek otthont adó ikonikus épület is, ahogy a Bródy Sándor utcai székházzal már megtörtént, szeptembertől a Pázmány Egyetem tulajdonába kerül.

Veisz Gábor a Bartók Rádió részéről az est házigazdája, a sorozat szerkesztője némi optimizmussal még elmondta, a Márványteremben indult sorozatok folytatódnak majd, amint az új komplexumban kapnak megfelelő helyet a tömegközlekedéssel szinte megközelíthetetlen Kunigunda utcában. Máté Péter-díjra felterjesztett Jazzrajongó legyen a talpán, aki oda koncertre fog járni. De ne feledjük Bágyi Balázs versének utolsó sorát, „We must have hope!” – mást nem igen tehetünk.

 

Fotó: Somogyvári Péter

Bartók Rádió Márványterme 2021. június 4.