fbpx

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
1
Dátum : 2021. okt. 1.
2
Dátum : 2021. okt. 2.
16
Dátum : 2021. okt. 16.

A megunhatatlan örökzöldek // Ella & Louis művészetének megidézése az Opusban

2021. szeptember 19.

Remélhetőleg vannak olvasóink között olyanok, akik személyes részvétellel követik az immáron sok éve tartó szellemidézést, amelynek során a MAO tagjaiból alakult kisebb formációk a jazztörténet legikonikusabb lemezalbumait rekonstruálják, jómagam ezek közé tartozom. Rendkívüli élvezet a „Legendás albumok” sorozat koncertjein részt venni. Legutóbb az annakidején megkülönböztetett figyelmet kiérdemelt – egyszerűen csak Ella & Louis néven kiadott – Verve albumot idézte fel Fekete-Kovács Kornél csapata és a sokoldalú énekesnő, Pocsai Kriszta.

Bevezetésképpen elmondom, hogy mennyire nagyra értékelem azt az erőfeszítést, amelynek során a „munkába vett” albumot az eredeti felállásban és a hangszerelések reprodukálásával készítik el, miközben alighanem csak egy előadásban kerül előadásra. Gyakran sokkal korszerűbben szólalnak meg, mint az évtizedekkel korábbi mégoly’ híres előadók és a többnyire stúdió felvételek sokkal terjedelmesebben hangzanak el „élőben” remek szólókkal. Csak néhány album a sok közül, de a sor végtelen hosszú: Miles Davis: Seven Steps to Heaven, Kind of Blue, John Coltrane: A Love Supreme, Giant Steps, Sonny Rollins: Saxophone Colossus, Horace Silver: Song for My Father, Art Blakey: Caravan, Cannonball Adderley és Nancy Wilson (na, vajon ki volt Nancy „magyar hangja”?) stb. stb.

A most sorra került albumot 1956 augusztusában rögzítették, a két nagy énekes kíséretét az akkoriban dobos nélküli Oscar Peterson trió (Peterson, Herb Ellis, Ray Brown) adta, de a legendás producer, Norman Granz Buddy Rich dobossal erősítette meg a hátteret. A Nagy Amerikai Daloskönyv tizenegy standardjét vették fel. Hogy mekkora volt a siker, arra jellemző, hogy pontosan egy évvel később „Ella & Louis Again” címmel még újabb két lemez készült (összesen tizenkilenc további örökzölddel) ugyanezzel a felállással, csak a dobos volt ezúttal Louis Bellson. Nos, ez a harminc dal ifjúkorom legszebb emlékei közé tartozik, annál is inkább, mert kiváló angol nyelvleckeként is szolgáltak, lévén a dalszövegek a belső tasakra nyomtatva.

Azt nem volt nehéz megérteni, hogy a rendkívüli tehetséggel megáldott Pocsai Kriszta „alakítja” majd Ella Fitzgerald szerepét, de hogyan oldják meg Louis Armstrong rekedt, olykor fátyolos baritonját, amelyből valóban csak egy volt a műfaj százéves történetében? Sikerrel húzták ki a dolog „méregfogát” azzal, hogy az albumon is elsőként szereplő „Can’t We Be Friends?”c. számban az Ella énekét kitűnően előadó Kriszta után Kornél másfél mondat erejéig megpróbálta utánozni Louis interpretációját, majd leintette a produkciót. Elmondta, hogy nem lenne semmi értelme erőltetni Satchmo imitációját, erre sem ő, sem a másik két trombitás: Korb Attila és Subicz Gábor nem vállalkozhat. Ez valóban logikus lépés volt, hiszen sok hangszeres művész időnként dalra fakad, de Louis előadásmódjának és énekhangjának erőltetése a produkció értékének rovására ment volna. Érdekes, hogy a trombitások között sokan énekeltek, ha nem is gyakran, ilyen volt Roy Eldridge, Dizzy Gillespie, Louis Prima stb. Oscar Peterson pedig egyik – Nat King Cole emlékének szentelt – albumán elképesztő hasonlatossággal énekli Cole korai repertoárját.

De visszatérve a fergeteges koncerthez: tehát Louis szerepét hárman is felvállalták, persze nem egyszerre, hanem szépen sorban egy számot FKK, aztán egyet Korb Attila, majd Subicz Gábor „alakított”. A fiúk nemcsak remekül énekelték a duetteket, de trombitaszólóik is a vérbő jazz jegyében születtek. Kriszta persze végig helytállt. Sorjáztak a Gershwin (They Can’t Take That Away from Me, A Foggy Day), az Irving Berlin (Cheek to Cheek, Isn’t This a Lovely Day?) a Hoagy Carmichael (The Nearness of You) és az átlag jazzbarátoknak talán kevésbé ismert szerzők, de annál ismertebb dalai (Tenderly, Moonlight in Vermont, Stars Fell on Alabama, April in Paris és az Under a Blanket of Blue). Persze a Can’t We Be Friends? is kompletten elhangzott a magyarázat után még az első félidő elején. És mivel a tizenegy dal még nem töltötte ki a két félidőt, az említett egy évvel későbbi „készletből” előadták  Jerome Kern népszerű, sokak által feldolgozott „I Won’t Dance” c. standardjét. És közkívánatra ráadásként újra elhangzott a Cheek to Cheek is… Eme két utolsó számnál már felejthetetlen jam session hangulat alakult ki, mivel mindhárom trombitás a színen volt, hatalmas szólók hangzottak el, egymástól átvéve a dallamvonalat, akár soronként is.

De ki ne felejtsük a kíséret „robotosait”, a MAO kiválóságait, akik végigdolgozták a koncertet: Cseke Gábort a zongoránál, a gitáros Komjáti Áront, és a ritmus oszlopait: Bögöthy Ádámot a bőgőnél és Csízi Lacit a doboknál. Hadd mondjam el itt is, hogy mennyire erősíti és színesíti a ritmuskíséretet, ha gitár is működik benne. Ez a korai,  úgynevezett „Original Oscar Peterson Trio” esetében is így volt, nem is említve a Count Basie zenekarnak a Freddie Green-nel erősített „All American Rhythm Section”-jét! Túl azon, hogy Áron néhány szép gitárszólóval is megörvendeztetett minket… Ugyanez mondható el a másik három kísérő művészről is, bár természetesen ez a lemez a két énekes és a reprodukció okán a trombitás(ok) show-ja volt. Azért nyúlfarknyi szólók révén megcsillantották tudásukat, de hiszen ezt már jól ismerjük és maximálisan értékeljük a legkülönfélébb fellépéseik kapcsán!

Pocsai Kriszta művészetéről csak felsőfokú jelzőkkel beszélhetek. Évtizedek óta ismerem és olyan szerencsés voltam, hogy a Bartók Rádióban a „Világsztárok Magyarországon” c. műsorsorozatban együtt dolgozhattam Vele. Azon túl, hogy milyen kiváló adottságokkal rendelkező énekesnő, még a jazztörténettel, a vokális jazz múltjával és jelenével is naprakészen tisztában van. Emellett kitűnő műsorvezető volt éveken át a rádióban, a Márványtermi koncerteken. Nyelvtudása perfekt, de a memóriája is figyelemreméltó, kíváncsi lennék, hogy hány dal szövegét tudja. De még komponistaként is megállja a helyét, a legváltozatosabb zenei projektekben és formációkban való részvétele pedig bámulatra méltó.(Éppen augusztus végén láthattam a Müpában, a Pearls of Swing műsorban, ahol a BJC nagyzenekar kíséretével énekelt.) Most igazán elemében volt, szemlátomást ő is nagyon élvezte a jó öreg „standard repertoárt”. Elmondta, hogy miskolci zeneiskolás korában (klasszikus zongoraszakra járt) már ismerte ezeket a dalokat és bizonyára ezek is hozzájárultak a jazz iránti elköteleződéséhez. (Ráadásul „földim” is, mert én is onnan származom, igaz 1964 óta élek a fővárosban. No és tőle kaptam a „hivatásos jazzrajongó” nevet, amire büszke vagyok.)

Nagy örömömre szolgált, hogy olyan teltház volt, amelyet már régen nem láttam. A galérián mostanában annyira nem voltak, hogy a kivetítőt nem is használták. Nem így ez alkalommal… Ez a koncert is bebizonyította, hogy a jazzstandardek ma is vonzzák a közönséget, a magas színvonalú szórakoztatásra van igény a fiatalok részéről is. Ami pedig az élőzenét, az előttünk születő művészetet illeti, azt nem pótolja semmi másmilyen megoldás! Örüljünk annak, hogy újra járhatunk „élő” előadásokra és minél gyakrabban használjuk is ki a lehetőséget!                      

 

 

 

Fotó: Irk Réka, Márton Kata

Opus Jazz Club, 2021. szeptember 14.