fbpx

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31

Magyarországon nem számíthat akkora visszhangra ez a lemez, mint Amerikában, mégpedig azért, mert hazánkban alig-alig ismert az alapanyag, melyből McMurray, az öblös hangú tenorszaxofonos (egyesek szerint Grover Washington Jr. avatárja) dolgozott.

Terence Blanchard az amerikai jazz olyan képviselője, aki az egyetemes zenei világ kiemelkedő képviselői közé emelkedett. New Orleans szülötte, mint a trombita annyi más világhírű művelője Armstrongtól Joe Newmanig, Wynton Marsalistól Nicholas Paytonig. Irving Shaw regényének címét kölcsönvéve az „oroszlánkölykök” egyik legkiemelkedőbb képviselője, aki még a műfaji határok átlépésében is talán a legmesszebbre jutott.

Nem kell bizonygatnom, hogy a hárfa nem kimondottan jazz-hangszer, mint pl. a tenorszaxofon vagy a zongora. Még a jazzlapok népszerűségi listájának különleges hangszerek kategóriájában is igen ritkán fordult elő, hogy találkoztam volna ennek az elegáns hangzásvilággal bíró csodás instrumentumnak a művelőivel. Azért persze akadtak kivételek, mindenekelőtt Dorothy Ashby és Alice Coltrane.

Sokan az egyik legaktívabb és legmerészebben kísérletező zenekarnak tartják a Modern Art Orchestrát. Csakhogy már rég túl van a kísérletezések pályaszakaszán ez a formáció, a MAO természetes hitvallása a változatosság, a különféle zenei irányzatok felé mutatott érdeklődés. Egy nagyon színes, gazdagon rétegzett pályát mondhat magáénak az együttes, azzal, hogy big bandként valamit mindenképpen és szinte minden megnyilvánulásában őriz abból a hagyományos, nagyzenekari jazzből, aminek egyik legemblematikusabb alakja Stan Kenton volt. Azért juthat itt az ember eszébe mindenekelőtt Kenton, mert habitusában, a klasszikus és kortárs zene iránti vonzalmában és kompozícióinak logikájában talán épp az ő útjain kezdett járni megalakulásakor a MAO.

E cikk apropója a Craft Recordings új kiadványa John Coltrane „másik oldaláról”, vagyis pályájának ama korai, ha nem is a legkorábbi szakaszáról, amikor a nevét még csak másokat kísérő sidemanként, illetve több figyelmet érdemlő co-leaderként ismerhették az érdeklődők. Főként az 1956-1957-es évekről van szó: ekkor keletkeztek azok a felvételek, melyeket Coltrane Miles Davis, Sonny Rollins, Thelonious Monk, Red Garland, Tadd Dameron és Art Taylor oldalán rögzített. Ez a lemez amolyan „bevezetés” a korai John Coltrane tanulmányozásába, nyomatékosítva a két legfontosabb zenei kapcsolatát az 50-es évek második felében – Miles Davisszel és Thelonious Monkkal, s kiegészítve alkalmi zenei találkozásokkal – Garland, Dameron és Taylor albumain.

Előrebocsátom, hogy régen volt olyan maradéktalan örömöm egy új magyar jazzalbum meghallgatása közben, mint a mostanában végre nagyobb figyelmet kapott együttes korongját leforgatva. Ha valakiről, akkor a kitűnő gitáros Rieger Attiláról igazán elmondható, hogy nem kapja meg azt a figyelmet és elismerést, amit megérdemelne. És ez vonatkozik a négyes másik szólistájára, az ugyancsak „underrated” zongoraművészre, Rozsnyói Péterre is. (Emellett mindketten márkás komponisták is!

Még az idén elérhető lesz Oláh Kálmán és Piotr Wojtasik közös kvintettjének lemeze, Mosaics címen.

Az argentínai San Juan nem is olyan kicsi város a maga 112 ezer lakosával, de nyilvánvalóan kívül esik a nemzetközi jazzélet rádiuszán. Mégis innen indult útjára az énekes és bőgős Candelaria Buasso és a billentyűs Paulo Carrizo alkotta duó. Persze, már rendelkeztek valamilyen komolyabb zenei előélettel.

Egy név, melyet minden (főleg idősebb) jazzrajongó ismer, és egy közel hat évtizedes zeneszerzői-előadói pálya, mely gyaníthatóan már jóval kevésbé ismerős. Egy szólista, akinek virtuóz trombitajátékára sose figyelt fel eléggé a közönség – talán főképp azért, mert ez csupán járulékos elem volt a szokatlan kanyarokat vevő, a sokszor kortárs irodalmi anyagra épülő, és a klasszikus zene, a jazz és a jazz-rock alkotta háromszögben kifejtett művészi tevékenységben.

Egy egész világ választja el egymástól Bill Evans és John Coltrane zenéjét, abból a szempontból azonban mégis összehasonlíthatók a muzsikusok, hogy mindketten fiatalon haltak meg (Coltrane 41, Evans 51 évesen), viszonylag kevés idejük maradt az alkotásra, de amikor végigtekintünk pillanatnyilag ismert, publikált életművükön, mindig meghökkenünk termékenységükön, valamint zenéik magas színvonalán.

Jól tudjuk, hogy a nagy John Coltrane rövid életének jelentős részében már nem az a megszokott modern jazz muzsikus volt, hanem egy rendkívül spirituális művész, akit már a földi lét kicsinyes dolgai nem befolyásoltak, hanem úgy járta a saját útját, mint nem sokan a zenei nagyságok közül. Nem véletlenül ilyen attitűd hatotta át második feleségét Alice McCloud zongoristát is, hiszen mi másért találtak egymásra? Alice egész további élete és munkássága ennek jegyében zajlott, és most megjelent albuma is ezt tükrözi.

Mélységes mély a múltnak kútja – Thomas Mann sokat idézett gondolatát a jazztörténetre vonatkozóan is igaznak érezzük: nemcsak a reánk hagyományozott hanganyag tengernyi, de abból a bizonyos kútból egyre-másra kerülnek elő korábban nem ismert zenei kincsek, s most már nem kizárólag a műfaj klasszikusaitól, sok évtized távolából, hanem a közelebbi múltból is, olyan tegnapi ikonok műhelyéből, akikre akár a magyar közönség is emlékezhet élő előadásokból.

Rövid, személyes megjegyzéssel kell kezdenem: amikor nemrégiben a kezembe került Stephan Micus új lemeze, némileg meglepődtem: azt hittem, már visszavonult. Utoljára a 80-as évek végén hallgattam a zenéit ECM-nagylemezekről, azóta elvesztettem a nyomát, s régi lemezeit se hallgattam újra. Három évtizede, fiatal felnőttként bizony elvarázsolt a német muzsikus egyszemélyes egzotikus világzene-együttese, különösképp a The Music of Stones album (1986), melyen – kissé egyszerűsítő fogalmazásban – köveket ütögetett az ulmi katedrálisban, és mi, hallgatók hol harangoknak, hol kő xylofonoknak, hol pedig egyszerűen csak rezonáló köveknek hallottuk, ami szólt.

Nem tudni, miért hevert ez a kései Davis-koncertanyag kerek harminc esztendőn keresztül egy polcon kihasználatlanul, de ne is kutassuk ennek okait. Sokkal fontosabb számunkra, hogy a trombitás egyik utolsó élő felvétele immár itt van, hallgatható, és nem is rossz minőségben.

Öröm, amikor fiatal zenészek arra szövetkeznek, hogy ápolják a jazz legjobb hagyományait. Folytonos változásban van a műfaj, ami természetes jelenség, de hagyományok nélkül szerterepítené ennek a zenei univerzumnak az elemeit a centripetális erő.