Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
2
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31

Erroll Garner: Concert By the Sea

2021. március 06.

A mostani „Gyöngyszem” Erroll Garnerről és az általa 1955-ben a californiai Carmelben „Concert by the Sea” címmel készített lemezről szól.

Zenei nyitányként a lemez első számát javaslom meghallgatásra. A darab egy igazi bemutatkozás, mind az album, mind Garner stílusa szempontjából. A kompozíció címe: „I’ll Remember April”

Garner - mondhatni - csodagyerek volt. Bár igen muzikális famíliába született, az egész családot meglepte, amikor az alig három éves Erroll szinte hangról hangra lepötyögte a zongorán azt a dalt, amit az édesanyja lejátszott a gramofonon. Járt hozzájuk egy zongoratanárnő, aki rögtön tanítani kezdte a kisgyereket. Amit Miss Madge előjátszott, azt Erroll rögtön visszajátszotta. Így, mire iskolába ment, már nagyszerűen eligazodott a zongorán. Az iskolában nagyon alapos zenei oktatásban részesült, ennek ellenére Garner sehogyan sem akart kottából játszani. Ő mindig a fülére hagyatkozott, de így is Ő produkálta a legjobb eredményeket.

A második felvétel címe: „Teach Me Tonight”. A darab egy rövid, de sok érdekességet tartalmazó előadásban jelenik meg Garnernál. Friss, beszédesen áramló muzsika burkol egy voltaképpen lassú tempójú dallamot. Blues-os tremolók adnak jelentős intenzitást a számnak, a bőgős Eddie Calhoun és a dobos Denzil Best kemény négyet játszva fokozzák a ritmus egyenletességét, miközben a zongora csapongva futkározik hangzatok és ütemek között.

Érdekes történet, hogy hogyan lett Art Blakey, zongoristából dobos, és ugyanaznap este hogyan indult el Garner pályafutása. Egyik este Blakey egy Charlie nevű tulajdonos kocsmájában találkozott egy lenyalt hajú vidám fiatalemberrel, aki rögtön lejátszotta a zongorán azt a dallamot, amivel ő nem boldogult. Ezt a fiatal muzsikust Erroll Garnernek hívták. Attól a perctől Garner lett Charlie kocsmájának a zongoristája, Blakey pedig a dobok mögé szorult.
Garner alacsony növésű, kissé hajlott hátú, hosszú kezű, mindig vidám fiatalember volt. Amikor a zongora mellett ült és játszott, a szemét félig lehunyta és ilyenkor valami átszellemült mosoly jelent meg az arcán.
1944-ben ment a jazz fővárosába, New Yorkba, ahol rögtön kapott munkát, ráadásul a híres 52. utcában, a jazz forradalma, a bebop születésének színhelyén. Sikere volt és olyan hírességekkel játszott és készített felvételeket, mint Charlie Parker, Benny Carter, Don Byas, Coleman Hawkins Lucky Thompson és más kiválóságok. Minden partnere szerette ezt a nyugodt, kedves, a zongorán mindig fantáziadús meglepetésekre kész muzsikust.
Folytatva a Concert By the Sea című lemez bemutatását, a „Mambo Carmel” című felvétel is igazolja, hogy Garner milyen rendkívül invenciózusan, szabadon szárnyalva játszik ezen a lemezen. Ebben a számban igazi modern jazzmuzsikálásnak lehetünk tanúi.
Következik a „Mambo Carmel”.

Garner különleges stílusát egyrészt annak köszönhette, hogy senkihez sem hasonlítható egyéni technikát és hangzást alakított ki, melyet fantasztikus muzikalitással adott elő. Kezdetben még a Harlem stride zongoraiskolánál alkalmazott ún. ingabasszus módszert használta a balkézzel és ehhez egy nagyon érdekes, sűrű akkordfogásos jobbkéz játékot dolgozott ki.
Garner az igazi egyéni hangzást a balkéz játékának megváltoztatásával érte el. Az ingabasszust átalakította, lüktető, gitárakkord játékszerű blokkos kíséretre. Miközben a jobb kézzel remekül száguldozik a felsőbb fekvésekben, a kísérő balkéz kemény, ritmusos alapot ad a zenének. A következő számnak bizonyos magyar vonatkozása is van, hiszen a szerző a magyar származású francia komponista Kozma József, a dal a „Hulló falevelek”, azaz az „Autumn Leaves”. Ez a darab még kontrasztosabbá teszi a lemez zenei programját. Garner egy egészen különös, rapszódiaszerű variációt ad elő. A témabemutatás után egyértelműen a magyar cigányzenekarokban hallható cimbalomra emlékeztető effektusokat produkál. Nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, hogy ezzel Garner a darab szerzőjének magyar származására akart utalni. Pernye András szerint Garner ebben a darabban szinte egy Liszt parafrázist adott elő.
Íme az „Autumn Leaves”.

Bizonyos tekintetben Garner az egyik híres nagy elődjének Art Tatumnak a nyomában járt. Nem véletlen, hogy egy időben Tatum hatása alatt játszott. Bár hamarosan kialakította saját önálló, félre nem ismerhetően jellegzetes stílusát, a számok felépítésében mindig ott volt Tatum szelleme.
A darab címe: „It’s All Right With Me”.

 

Garner a maga idejében igen népszerű muzsikus volt. A sikerektől függetlenül játékán sok kritikus vitatkozott. Első sorban azért, mert zenéjét egyetlen stílusba sem lehetett besorolni. Az avantgardok kénytelen-kelletlen elismerték, hogy Garner nagy muzsikus, bár felrótták neki, hogy a harmóniák használatában nem éri el a kortárs sztár-zenészeket. A konzervatívok a túlzottan bebopos játékot kifogásolták, számukra Garner túl szabadon alkalmazta a harmóniákat és túlzottan eltért a New Orleans-i hagyományoktól. Másoknak az nem tetszett, hogy Garner nem kizárólag jazz témákat dolgozott fel, hanem szabadon válogatott a melódiák között.
Garner ezekkel a véleményekkel nem sokat törődött. Ő csak játszotta ritmusos, dallamgazdag muzsikáját, sok jazzhez értő és nem-értő hallgató örömére.
A lemez következő száma a „Red Top” című kompozíció alapvetően blues, melyet Garner a rá jellemző gondtalan felszabadultsággal, némi kis pimaszsággal játssza.

Mostanáig azt bizonygattam, hogy Garner zongorajátéka semmilyen stílushoz nem köthetően egyedi. Ez azért így mégsem teljesen igaz. Garner egy Jelly Roll Mortonnal kezdődő, James P. Johnsonnal, Fats Wallerrel, Art Tatummal, Earl Hines és Bud Powellel folytatódó vonulatnak egy fontos és valóban egyedi, karakteres tagja. Amint elődeinek, neki is a felszabadult játék, az életörömtől duzzadó muzsikálás volt a sajátja, mellyel azokat is le tudja bilincselni, akik egyébként nem különösebben szeretik a jazzt. Többek között ez is nagy érdeme ennek a kivételes képességű muzsikusnak.
Garner felismerte, hogy a jazzmuzsika lényege a melódia, a feszült ritmus és a virtuóz technikai játék hármas egységében rejlik. Továbbá azt, hogy minden darab csak akkor lehet teljes egész, ha abban benne van az előadó saját egyénisége, tartalmi és formai karaktere, az adott számról alkotott véleménye és érzelme.
Remek példa a romantikus hangvételű sztenderd, melynek címe: „April in Paris”.

Írtam már arról a meglepő tényről, hogy Erroll Garner nem tudott kottát olvasni. Én sokáig azt hittem, hogy ez afféle reklámfogás, hogy így még jobbnak hasson a művész imázsa. Több visszaemlékezést és történetet elolvasva azonban megbizonyosodtam arról, hogy a hír igaz.
Természetesen kétségtelen, hogy minden muzsikusnak, különösen a világszínvonalon játszóknak jó hallásuk, jó fülük van a zenére, és különösen vonatkozik ez a jazz-zenészekre. Kevés példa van arra, hogy egy jazzmuzsikus zenei analfabéta legyen. Garner egyike volt ezen keveseknek.
Tudom már, hogy tényleg nem ismerte a kottát, de hogy zongorázni nagyon tudott, azt bizonyíthatom a következő felvétellel. A darab címe: „They Can’t Take That Away From Me”   

Az előzőekben olvasható kritikai megjegyzések a maguk szempontjából lehetnek akár igazak is. Mégis, a gyakorlati valóság az, hogy Garner bőkezű szórakoztató volt, nagyvonalúan és bőséggel juttatta hallgatóit zenei örömökhöz.
Egyébként azért is tartom fontosnak bemutatni a lemezt, mert véleményem szerint a főszereplőt méltatlanul mellőzi a jelenlegi kritika és néhány jazztörténész. Még akkor is méltatlan a mellőzése, ha manapság nem kifejezetten divatos a muzsikája. Furcsa és megmagyarázhatatlan, hogy pl. napjaink egyik legnevesebb jazzkritikusa és szakértője Alyn Shipton a rendkívül alapos, több mint 900 oldalas „A New History of Jazz” című művében meg sem említi Erroll Garner nevét.
Garner ismerte a dinamikus játék fortélyait, ismerte a dráma zenei fogalmát és alkalmazni tudta azt muzsikájában, zongorázásában benne volt a blues és a swing függetlenül attól, hogy lassú, közepes vagy gyors tempójú darabokat játszott.
Íme egy felvétel, amely az elmondottakat magában viseli. A címe: „How Could You Do A Thing Like That To Me”. Az előadásban Garner megmutatja, hogyan képes mind harmóniai, mind ritmikai szempontból felöltöztetni egy alapvetően egyszerű melódiát, mely végig kiválóan swingel.

Garner a későbbiek során is sok nagyszerű felvételt készített, de a Concert By The Sea-t nem tudta felülmúlni. A hatvanas években és a hetvenes évek elején sokat turnézott, ennek során Európában is járt. Itt is nagy sikere volt, Nagy-Britanniában még a slágerlistákra is felkerült a lemeze. A hetvenes években főleg jazz klubokban, szállodákban lépett fel, gyakran szerepelt az Államok különböző TV csatornáin és rádióadóin. Ebben az időszakban sokat betegeskedett, főleg az öröklött asztmája okozott komoly egészségi problémákat neki.
A lemez utolsó előtti felvételének címe: „Where or When”. Ez egy váratlanul gyors tempójú darab, mégpedig azért váratlan, mert mindez történik egy rendkívül energikusan, hatalmas lendülettel végigjátszott koncert végén.
Következik a „Where or When” című kompozíció.

Garner egy jellegzetesen egyéni stílust valósított meg, amelyet azóta sem próbált meg senki utánozni, talán jobb is. A Garner-féle zongorajáték, a hozzá kapcsolódó bohókás, ugyanakkor sohasem bohóckodó figura, a félig lecsukott szemhéj mögé rejtett mosolygós szemek, a szájából füstölve lógó cigaretta, mind kedves, karakteres személyiséget jeleznek. Talán nem véletlenül kapta a „The Elf”, azaz a manó becenevet.
Kár, hogy manapság kevés helyet kap a TV-kben, rádiókban, pedig megérdemelné, hogy nagyszerű zenéjével a jazz is népszerűsítse magát.
Azt gondolom a Concert By the Sea című lemeznek minden komoly gyűjteményben helye van, hiszen egyéni íze, szórakoztató tartalma mindenki számára élvezetet jelent.
Befejezésül a lemez utolsó, mindössze 46 másodperces fináléját mutatjuk be, melynek címe: „Erroll’s Theme”.