fbpx

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
30

Charles Lloyd varázsa

2022. január 23.

Charles Lloyd, a már több mint fél évszázada folyamatosan a világ legnagyobb szaxofonosai  és fuvolistái között jegyzett legenda, legutóbb a 2018-ban, az az évben megjelent „Vanished Garden” európai lemezbemutató turnéján járt Budapesten. „The Marvels” nevű új formációjával, a RaM Colosseumban valóban csodás felállású zenekarában nagy örömünkre Lukács Miklós is helyet kapott. Lloyd idei európai koncertnaptárában, gondolom a pandémia miatt, eddig mindössze két bejegyzés szerepelt, a budapesti MÜPA koncert előtt Hamburgban lépett fel.

A szokatlanul kevés helyszín mellett szokatlan volt az is, hogy ezúttal nem a legfrissebb lemezéből adott ízelítőt, hanem a világsikere mellett nálunk különös figyelmet kapott, 2015-ben megjelent „Wild Man Dance” albumának teljes anyagát játszotta budapesti koncertjén. Emiatt viszont egyáltalán nem bánkódtunk, rendkívüli élményt ígért a magyar jazzrajongóknak Lukács Miklós közreműködése miatt különösen kedves lemezt élőben hallani. Lloyd zenekara most is patinás nevekből állt, ráadásul a hazai jazzrajongók a közelmúltban párszor testközelből is figyelhették őket. Gerald Clayton, Reuben Rogers és a Kendrick Scott helyére beugró Gregory Hutchinson különböző formációkkal többször járt már fővárosunkban, hozzájuk csatlakozott a görög Sokratis Sinopulos, és a névsor természetesen Lukács Miklóssal vált volna teljessé. A pandémia viszont meghiúsította a tervet, cimbalmosunk nem léphetett színpadra ezen a feledhetetlen estén. A RaM koncerten készült fotóval, amelyen épp Eric Harland csodálja játékát, kívánunk neki mielőbbi felépülést!

A Memphisben 1938-ban született, kezdetben magát autodidakta módon képző Lloyd már gyerekkorában magába szívta a zenéjéről elhíresült város levegőjével együtt a jazz mellett a blues, a gospel és a country ízeit is. Tinédzserként játszott George Coleman szaxofonossal, de beszállt BB. King és Howlin Wolf együtteseibe is. Szülővárosát 1956-ban elhagyva Los Angelesben szerzett diplomát a Dél-Kaliforniai Egyetemen, és ekkor ismerte meg Bartók zenéjét is. Éjjelente a nyugati part olyan nagyságaival játszhatott, mint Ornette Coleman, Billy Higgins, Scott LaFaro, Don Cherry, Charlie Haden, Eric Dolphy, Bobby Hutcherson. Karrierje 1960-ban, Chico Hamilton zenekarában ívelt fel, itt ismerkedett meg Szabó Gáborral is. Hamilton ebben az időszakban készült albumait szinte teljes egészében a huszonéves Lloyd hangszerelte és írta. 1964-től az Adderley Sextetben eltöltött két év újabb tapasztalatokkal gazdagította, és elérkezettnek látta az időt saját zenekara létrehozásához. Szabó Gáborral Ron Carter és Tony Williams társaságában elkészítette az „Of Course, of Course” című lemezt, de a formáció nem lett hosszú életű. Lloyd aztán szaxofon – zongora – bőgő - dob felállású kvartettben találta meg zenéjének közvetítőjét, elképzeléseibe évtizedekig nem kapott helyet a gitár. (A „gitár-csendet” 1999-ben John Abercrombie törte meg, 2002-ig négy lemezen is közreműködött a kvintetté bővült formációban.) Fiatal tehetségeket gyűjtött maga köré, kvartettjében, mellyel a következő évben meghódította az egész világot, eljutva a vasfüggöny mögé is, Keith Jarrett zongorázott, Cecil McBee, majd Ron McLure bőgőzött és Jack DeJohnette dobolt. A Lloyd Quartet Atlantic kiadónál megjelent „Dream Weaver” lemezére a jazzközönség határain túl is felfigyeltek, 1966-os élő albuma, a Monterey Jazz Fesztiválon rögzített Forest Flower a 60-as évek közepének egyik legsikeresebb jazzfelvétele volt, amely heterogén közönséget épített ki a rock és a jazz rajongóiból a virágzó hippi ellenkultúrában. A „Forest Flower” Supraphon kiadásban nálunk is kapható volt. Megjegyzem, ahogy Gonda Tanár Úr is írta, a korai beatzenét váltó rock egyáltalán nem állt távol a Lloyd Quartet akkori free és avantgárdba hajló zenei elképzeléseitől. A rock zenében töltött kirándulásai alkalmával játszott a Beach Boys koncertjein és néhány lemezén, sőt még többek között Joplin, Hendrix és a Doors egyes felvételein is hallható volt. Lloyd hagyományos, akusztikus hangszerekkel és jazzt játszva szerzett hihetetlen népszerűséget, rock fesztiválokon is tomboló sikert aratva, jóval Miles Davis előtt stadionokat megtöltve zenéjével. A Quartet bejárta Amerikát és Európát, sőt, a Szovjetunióba is eljutott!  1967-ben a DownBeat magazin Lloydot  „Az év jazzművészének" választotta. Mivel a MÜPA sajtóosztálya nem adott fotózási engedélyt erre a koncertre, beszámolómban Lloydról, és társairól korábbi koncerteken készült fotóimat használtam.

 Az álomszövő karrierje csúcspontján egy időre eltűnt a jazzéletből. A természetbe, a kaliforniai Big Sur civilizációtól megóvott partszakaszára vonult el. Hosszas meditációs évek után tért vissza, az ECM kiadó szerződtette. Újjá szervezett kvartettjében az évek során a személyek cserélődtek a posztokon, a zongoránál Michel Petrucciani, Bobo Stenson, Brad Mehldau hosszabb, Gerald Clayton és Geri Allen egy-egy lemeznyi idő után váltották egymást, utánuk Jason Moran játszott jó ideig a hangszeren. A bőgősöknél Palle Danielsson, Larry Grenadier, a dobosoknál a svéd korszakban Jon Christensen, majd utána Billy Hart és Gerald Cleaver fordult meg a zenekarban. A Zakir Hussain, Eric Harland ütős, dobos párossal készült „Sangam”, a Maria Farantouri énekesnővel, és görög zenészekkel kiegészült kvartettel felvett „Athens Concert”, a duóban, Jason Moran zongoristával készített „Hagar’s Song”, no és persze a 2015-ben már a Blue Note kiadónál megjelent „Wild Man Dance”, amelyen Lukács Miklós is játszott mutatják legjobban Lloyd munkásságának tökéletes beérését. 2015 azért is emlékezetes év lett Charles Lloyd számára, mert ekkor tüntették ki a NEA Jazz Masters elismeréssel, amely a legjelentősebb szakmai életműdíj az Egyesült Államokban. Kijárt neki, nevéhez a jazztörténet mérföldkövei köthetők.

Az egy évvel később alakult The Marvels formációjában Bill Frisell, Greg Leisz, Reuben Rogers és Eric Harland játszott, velük, és a pár kompozícióban éneklő Lucinda Williams, valamint Norah Jones és Willie Nelson közreműködésével készítette az „I Long To See You” és a „Vanished Garden” (2018), majd az instrumentális, tavaly megjelent „Tone Poem” című lemezeit. A Blue Note kiadónál szabad kezet kapva a kissé világzene felé hajló albumai között a konzervatívabban értelmezhető jazzhez is visszatért, a „Passin Thru” (2017) és a „8: Kindred Spirits [Live at the Lobero]” (2020) albumával, melyen már újra Gerald Clayton zongorázott.

A zenekar legfiatalabb tagja, Gerald Clayton 1984-ben Utrechtben született, mivel amerikai jazzbőgős édesapja a város konzervatóriumában tanított az idő tájt, és egy helyi holland hölggyel kötött házasságot. Családjával később visszaköltözött az Egyes Államokba, így Gerald Dél-Kaliforniában nőtt fel. Hét évesen kezdte klasszikus zongoratanulmányait, amit 18 éves koráig folytatott. Oscar Peterson, Monty Alexander, Benny Green, Ray Brown mellett édesapja zenéje is egyre jobban a jazz felé terelte figyelmét, és végül ezt az utat választotta. Többek között Kenny Barron tanította a jazz zongorázás fortélyaira, és már 2006-ban, 22 évesen második helyezést ért el a Thelonious Monk Intézet jazz zongoraversenyén. Még abban az évben New Yorkban, a jazz vitathatatlan fővárosában telepedett le. Fiatal kora ellenére már olyan nagynevű jazzművészek együtteseiben játszott, mint Roy Hargrove, Terry Lyne Carrington, Ambrose Akinmasure, vagy éppen John Scofield, akinek kvartettjével 2019-ben a BJC-ben is fellépett.

A Virgin-szigeteken 1974-ben született bőgős és basszusgitáros, Reuben Rogers már „régi motorosnak” számít Lloyd zenekaraiban. Gyerekként zongorázni és klarinétozni kezdett, érdekelték a dobok is, de elég hamar kikötött a basszusgitárnál. Rogers tehetségére hamar felfigyeltek, a helyi szervezetektől kapott ösztöndíjaknak köszönhetően vakációit a michigani Interlochen Arts Camp és a bostoni Berklee College of Music öthetes nyári felkészítő táboraiban tölthette. Újabb ösztöndíjak segítségével 1997-ben Berklee-ben szerzett diplomát. A jazz mellett a calypso, reggae és gospel zenében is jeleskedő Rogers pályafutása azonban már 17 éves korában elindult. Marcus Roberts triója után játszott Wynton Marsalis, Roy Hargrove, Joshua Redman, Nicholas Payton, Mulgrew Miller, Jackie McLean és Dianne Reeves formációiban, és közel 70 lemezen működött közre. Charles Lloyd kvartettjébe először 2007-ben kapott meghívót, a Bázelben rögzített „Rabo de Nube” lemezen már ő basszusozott, de a „Wild Man Dance” lemezfelvételén nem ő, hanem Joe Sanders bőgőzött.

Gregory Hutchinson 1970-ben született, és már gyerekkorában, dobos apja reggae zenekarában kezdett játszani.  Az 1980-as évek végén Marvin "Smitty" Smith és Kenny Washington irányítása alatt tanult, Red Rodney zenekarában kezdte pályafutását, majd a kilencvenes évektől többek közt olyan legendák, mint Betty Carter, Jimmy Smith, Johnny Griffin, Joe Henderson, Ray Brown, Frank Wess, valamint a jazz mai arculatát meghatározó Roy Hargrove, Peter Bernstein, Rodney Whitaker és Joshua Redman zenekaraiban dobolt. Redman triójával egyébként 2008-ban a Millenárison, 2012-ben a BJC-ben is fellépett.

Sokratis Sinopoulos 1974-ben Athénban született, gyerekkorában bizánci zenét és klasszikus gitárt tanult, majd 1988-ban kezdett el lírán játszani. Ez a hangszer legtöbbünknek az ókori görög vázákon, mozaikokon ábrázolt pengetős hangszert jelenti, de amin Sinopoulos játszik, jóval később, a bizánci korból származó, elsősorban a hegedűhöz hasonlóan, vonóval megszólaltatható líra. A Balkánon különböző változatai ismertek, mérete, hangzása leginkább a bolgár gadulkára emlékeztet.

Sinopoulos tehetsége azonnal megmutatkozott, miközben hű maradt a görög népzene hagyományaihoz, finom és árnyalt játékával zökkenő nélkül lépte át a jazz és a klasszikus zene határait. Csatlakozott tanítómestere, Ross Daly Labyrinth nevű, világzenét játszó együtteséhez, és a líra széles körben elismert kortárs mestereként, a világ minden tájáról kapott felkéréseket. Hazájában 1999-ben elnyerte a fiatal művészek Melina Mercouri - díját. Charles Lloyd 2010-ben figyelt fel rá, és hívta az említett „Athens Concert”, majd a „Wild Man Dance” lemezfelvételeire. Lloyd zenéje új irányok felé ösztönözte, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy ekkor alakított kvartettje debütáló albumát az ECM jelentette meg. "Amikor a Sokratis Sinopoulos játszik, érzem, ahogy a történelem összecseng a húrok ősi hangjaival." – mondta Charles Lloyd a jelenleg a Thesszaloniki Macedón Egyetem Zenetudományi és Művészeti Tanszékén egyetemi docens Sinopoulos játékáról.

Lloyd a MÜPA koncerten a görög virtuózra osztotta a főszerepet, és Sinopoulos élt a lehetőséggel, nem okozott csalódást.  A 2013-as Wrocław Jazztopad Fesztivál szervezői kérték fel, szabad kezet adva, Charles Lloydot egy mű megkomponálására, a sorozat tízedik évfordulója alkalmából. Lloyd eredetileg kvartettjét vonósnégyessel tervezte társítani, majd mikor előző évben a Sky Trio (Lloyd, Grenadier, Hutchinson) MÜPA koncertjén Dresch Mihály, Borbély Mihály vendégeként fellépő Lukács Miklós kortárszenei és spirituális érzékenységű cimbalomjátékát megismerte, új irányt vettek elképzelései. Lloyd már pályája kezdetén próbált más kultúrákból származó zenét beültetni saját szerzeményeibe, kreatív formában összekapcsolva a keleti modális zenét és az avantgárd jazzt. Ezeknek a kísérleteknek az eredményei végig jelen voltak zenéjében, de legmarkánsabban az ezredforduló után megjelent albumain hallhatóak. Megszületett a Wild Man Dance, amely először 2013. november 24-én, a wroclawi Filharmónia épületében hangzott el, és a felvétel 2015-ben jelent meg lemezen. A jazzben egy kompozíció mindig felismerhetően, de másképp szólal meg. Megjegyzem, tessen egymás után meghallgatni Beethoven bármelyik művét Karajan, majd egy másik karmester vezényletével, a végeredmény percekben mérhető, pedig ott szigorúan kottából játszanak. Kilenc év nagy idő, ezt régi fényképünket a kezünkben tartva, a tükörbe nézve is megtapasztalhatjuk. A Wild Man Dance is változott, se előnyére, se hátrányára, egyszerűen másabb lett. Nemcsak azért, mert Lukács Miklós a műben több helyen domináns cimbalom futamait Gerald Clayton zongoristának kellett átvennie, hanem mert az egész mű egy már a 84. évéhez közelítő mester bölcs vezényletével került bemutatásra, de így is csodálatos maradt. Sinopoulos líra játéka vezette fel a közel kb. 80 perces, szünet nélkül egyben játszott zenefolyamatot. Amikor a zenekar bekapcsolódott, és a széken ülő Lloyd szaxofonja megszólalt, egy furcsa, spirituális kapcsolat vette kezdetét a színpadon zenélők, és a nézőtéren őket hallgatók között. A zene hömpölygött, hol himnikus magasságokban, néhol felvillanó virtuóz szólókkal tarkítottan, majd a tapsokra sem időt hagyva, folyt tovább. Clayton cimbalomra hangolt zongora-, Hutchinson mennydörgéssel érkezett fergeteges dobszólója után azért a közönség jó érzékkel kitűnően megtalálta a pillanatnyi lehetőséget a tapsra, ahogy később Reuben Rogers, és a székéből egyre többször felálló Lloyd szólóinál is. A végén aztán, már nem gondolva a beletapsolás művészi élményt rontó tapintatlanságára, tapsviharral honorálta az elhangzottakat, amely természetesen ráadást hozott, nem is egyet. Először Sinopoulos a háttérben őt félkörben körülvevő társai figyelmével kísérve kezdett játszani, majd a megfelelő pillanatban a társak elindultak hangszereikhez, és bekapcsolódtak. A koreográfia hatásosnak bizonyult, és jött az újabb ráadás. Lloyd számított erre, ugyanis a koncert kezdetétől a széke melletti állványon pihent tárogatója. Tudvalévő, ha egy színdarab díszletében egy puska lóg a falon, az előbb-utóbb el fog sülni. A végig tenorszaxofonon játszó Lloyd most felvette a tárogatót, és egy csodálatos szólóval lepte meg a közönséget. Végül az utolsó ráadásban odasétált a zongorához és leült Clayton mellé. Talán ezt a pillanatot sajnálom legjobban, hogy nem örökíthettem meg. Zongorázott kicsit, majd átengedve a klaviatúrát egy életfilozófiáját összefoglaló, zenével kísért monológba kezdett. A mondatok néha rekedtes énekbe végződtek, majd a zene tovább hömpölygött.

Lloyd búcsút intett a kitartóan tapsoló közönségnek, és társaival egy csodálatos, katarzist hozó koncert élményét hátrahagyva vonulhatott le a MÜPA színpadáról.

 

 

 

Müpa, 2022. január 12.

Fotó: Somogyvári Péter, Posztós János/Müpa

 A Müpától kapott képek - Posztós János/Müpa: