×

Úgy tűnik, hogy nem engedélyezte a cookie-k fogadását a böngészőjében. Nem tudja telepíteni az alkalmazást, ha ez a funkció letiltott. Emellett probléma merülhet föl a kiszolgáló session.save_path beállításával is. Ha ez az eset áll fönn, és ha ezt nem tudja saját maga ellenőrizni vagy javítani, akkor forduljon tárhelyszolgáltatójához,.

Az iCagenda nem tud betöltődni a következő ok(ok) miatt:

  • iC Könyvtár nincs telepítve vagy nincs betöltve.
Kérlek, ellenőrizd, hogy az iC Könyvtár és az iC Könyvtár rendszer beépülő telepítve és engedélyezve van.

Art Blakey centenárium

Written by 2019. október 11.

Ma (2019. október 11.) van a legendás hírű dobos és zenekarvezető, Art Blakey születésének századik évfordulója. Pallai Péter tekint vissza a jazz óriás páratlan teljesítményére (bőségesen merítve Kerekes Györggyel közösen írott könyvükből, A Jazz Évszázadából).

 

A Pittsburgh-ben világra jött fekete fiú, amikor már pályát kellett választania, tisztában volt azzal, hogy bőrszíne miatt azokban az időkben vagy bányában vagy segédmunkásként, valamelyik gyárban kell majd dolgoznia. A BBC Világszolgálatának adott interjúban Blakey elmondta, hogy 14 éves korában megelégelte az acélgyári gürcölést, és autodidakta zongoristaként kezdte megkeresni a mindennapi betevőt. A végén már zenekarvezetővé avanzsált, csak éppenséggel nem ismerte a kottát. A zenekar egy olyan bárban talált magának rendszeres munkát, amelynek akkoriban – egyáltalán nem meglepően – gengszter volt a tulajdonosa, aki a nagyobb nyomaték kedvéért, revolvertől duzzadó zakóban funkcionált. Tehát, Blakey-t idézve, nem volt tanácsos vele vitatkozni. Egy nap a tulajdonos a szünetben odament Blakey-hez és közölte vele, hogy attól a naptól fogva dobolni fog. Vitatkozni egyáltalán nem óhajtva, de azért Blakey félénken megkérdezte, hogy mi az oka a döntésnek. A tulaj tömören csak annyit mondott, hogy talált egy jobb zongoristát. Minden bizonnyal igaza volt, mert a zongoristát Erroll Garnernek hívták. Az interjú nem terjedt ki ennek a zenekarnak a teljes történetére, noha érdekes lett volna megtudni, milyen zenekarvezetőnek bizonyult Garner, aki szintén nem tudott kottát olvasni. Szerencsére azonban mind Garner, mind pedig Blakey túlélte az epizódot.

 

Blakey 1939-ben már játszott Fletcher Henderson egyik tiszavirág életű zenekarában, onnan került a zongoristanő, Mary Lou Williams együttesébe, majd, Billy Eckstine bebop inkubátornak tekinthető zenekarába, ahol volt alkalma együtt játszani Charlie Parkerrel és Dizzy Gillespievel is. Itt már kialakította azt a roppant lendületes stílust, amely a tányérokon iszonyatos tempót diktált, kiválóan pergetett és váratlan, Kenny Clarke-tól továbbfejlesztett „bombákkal” ösztönözte és színezte zenésztársai játékát. Blakey sokszor dallamosnak hangzó, jóformán kompozícióként felépített szólói nagyszerűen illettek egy fiatal zongorista, Horace Silver perkusszív zongorajátékához. Art Blakey a késői negyvenes években már vezetett egy nagyzenekart, melynek a Jazz Messengers nevet adta, de ezt a nevet később újraértékesítette, amikor közös együttest szervezett Horace Silverrel. 1954-ben a Blue Note Silvert kérte fel, hogy album felvétel céljából, - mert 1948-ban már megjelentek a 33-as fordulatszámú, mikrobarázdás nagylemezek is a piacon – szervezzen egy kvintettet. Ennek lett a tenorszaxofonosa Hank Mobley, trombitása a bebop iskolából kinőtt Kenny Dorham, bőgőse Doug Watkins és a dobosa, természetesen, Art Blakey. Silver szerzeménye, a „The preacher” (A prédikátor) majdnem lemaradt az albumról, mert a Blue Note társtulajdonosa, Alfred Lion szerint „túl ódivatú, senki nem fog rajongani érte”. Lion ritkán tévedett, de ez esetben nagyon nagyot. Szerencsére rákerült a „Horace Silver and The Jazz Messengers” című albumra és szenzáció számba ment jazz körökben is.

 

HORACE SILVER AND THE JAZZ MESSENGERS: The Preacher (1955)

Ez a valóban régimódi, gospel ízű szám, témáját tekintve, köszönőviszonyban sem volt a beboppal, ritmikájában ott volt a fekete templomi dalok „backbeates”, vagyis a második és negyedik ütemre történő tapsolhatása, míg Kenny Dorham és Hank Mobley blues-ízű, majdnem vokál-szerű szólója, Silver ütőhangszerszerű zongora kísérete, táncolhatóvá, élvezhetővé tette a nem beavatottak számára is a felvételt. Silver ismétlődő és egyszerű frázisokkal teli szólójára nagyszerű riffekkel reagálnak a fúvósok. Hatalmas hangulata van a számnak, ami vidám, boldog, felszabadult, nélkülözi a bebop gyakori zaklatottságát. Ha az ember belehallgat az USA déli államaiban még mindig létező afro-amerikai kórusok zenéjébe, de még inkább a híres népdalkutató, Alan Lomax által az ötvenes évek végén készített helyszíni felvételeibe, akkor azonnal hallhatja, honnan származik a zene, amit a fiatal Horace Silver édesanyjával még a connecticuti fundamentalista gyülekezetekben hallhatott, és ami a „The Preacher”-en is ott hagyta a lenyomatát.

A Blakey-Silver kombináció tekinthető az ún. hard bop stílus melegágyának. Silvernek kifogyhatatlan tehetsége volt, hogy jazz sztenderdeket jóformán kirázzon a kisujjából. Ezen az első Jazz Messengers albumon hangzott el egy másik is, a „Doodlin’” melynek vokál változatát mindmáig hallhatjuk világszerte. Ez egy közép tempójú blues, amelyen Silver zongorajátéka még csak kalapot sem emel hőse, Bud Powell újításai előtt, hanem a fekete amerikai folklór mélyére hatol, gazdaságosan ritmikus billentéssel. A fúvósok akár a 30-as évek Kansas Cityjében is játszhatták volna, amit a „Doodlin’”-on hallunk, kiváltképp, amikor Silver egy darabig majdnem, hogy boogie kíséretet produkál Kenny Dorham szólója alá. A legérdekesebb azonban Silver és Blakey viszonya, mert ez a felvétel ékesen tanúsítja Silver ütőhangszerszerű zongorajátékát és Blakey visszafogott, de kifejezetten melodikus dobjátékát.

 

HORACE SILVER AND THE JAZZ MESSENGERS : Doodlin’ (1954)

Silver partnere, Art Blakey, a Jazz Messengers név kitalálója vitte tovább egykori közös zenekarukat, amely a ragyogó fiatal tehetségek melegágyává vált. Valóságos névsorolvasást igényelne, hogy a több mint egy emberöltőn át működő formációban kik fordultak meg, de elég tetemes lista lesz csak a legragyogóbbak felsorolása is. A 17 zongorista közül, Horace Silveré mellett, említést érdemel Wynton Kelly, Bobby Timmons, Kenny Drew, Keith Jarrett és Cedar Walton neve is. A Jazz Messengers hosszú élete során 22 szaxofonost „emésztett fel”, akik közül lehetetlen kihagyni Kenny Garrettet, Lou Donaldsont, Benny Golsont, Johnny Griffint, Branford Marsalis-t, Jackie McLeant Hank Mobley-t vagy Wayne Shortert. A 15 megkerülhetetlen Clifford Brown, Donald Byrd, Freddie Hubbard, Wynton Marsalis, Lee Morgan és Woody Shaw nevének az említése. A 10 harsonás közül talán Curtis Fuller, Robin Eubanks, Frank Lacy, Julian Priester, Slide Hampton és Steve Turre a kihagyhatatlan. A Jazz Messengersben 17 bőgős, köztük Curly Russell, Doug Watkins, Wilbur Ware, Reggie Workman és Stanley Clarke is megfordult, de csak két gitáros játszott náluk a több mint 30 év alatt: Bobby Broom és Kevin Eubanks. A jazz világa nem csak fantasztikus dobjátékáért, de tehetségkutató és tehetséggondozó tevékenysége okán is rengeteget köszönhet Art Blakeynek. Az olvasó akármelyik korszakába hallgat bele a Jazz Messengersnek, azokat is beleértve, amelyek olyanokból álltak, kiknek a neve fent nem szerepel (noha mind első osztályú zenész volt), mindig ugyanazt a vérbő, dinamikus, elemi erejű, de követhető, ritmikus zenét kapja.

 

ART BLAKEY AND THE JAZZ MESSENGERS A Night in Tunisia (1960)

Itt Lee Morgant hallottuk a trombitán, Wayne Shortert szaxofonon, Bobby Timmonst zongorán, Jymie Merrittet a bőgőn és természetesen a lehengerlő és fénykorában már korántsem visszafogott Blakeyt a dobokon. Teljesen egyéni ízlés kérdése, hogy ki melyik felállást tartja a legjobbnak, de e könyv szerzői szívéhez a legközelebb a hatvanas évek első felének Art Blakey csapata áll, amely a trombitás Freddie Hubbard, a harsonás Curtis Fuller, a tenorszaxofonos Wayne Shorter által alkotott frontvonal lenyűgöző tehetségét kombinálta a zongorista Cedar Waltonéval, és természetesen a zenekarvezető-doboséval, változó, de ugyancsak nagyszerű bőgősök kíséretében.

Egy 1963-ban fogant nagyszerű felvételüknek külön története van. Miután a jazz a hatvanas évek második felétől nem is hét, hanem majdnem háromszor hét szűkös esztendőt volt kénytelen átszenvedni, a nyolcvanas évek második felében egy kisebb reneszánsznak örvendhetett a műfaj. Érdekes módon a roppant népszerű angol disc-jockey Gilles Peterson volt ennek az újjászületésnek az egyik motorja. Art Blakey a lemezlovas egyik korai hőse volt és a nyolcvanas évek második felében, egy észak-londoni klubban feltette a fiatal, javarészt fekete táncoló közönségnek a Jazz Messengersnek a legendás New York-i Birldand klubban élőben felvett „Ugetsu” című albumáról a „Ping pong” című számot, amelyet a fent említett csapat Reggie Workmannel a bőgőn, felvillantotta a mindenkori Messengers minden előnyét. A parketta pillanatok alatt megtelt a jazzről halvány fogalmakkal sem rendelkező, de annál lelkesebb táncosokkal. 

 

ART BLAKEY & THE JAZZ MESSENGERS: Ping Pong (1963)

Ezen a felvételen csúcsformában hallható a műfaj két akkori nagy – és rövidesen be is teljesült – reménysége, Wayne Shorter, ez a csodálatosan invenciózus szaxofonos, akit egy évre rá Miles Davis elcsábított Blakeytől, és a Fats Navarro által megalapozott, majd Clifford Brown által tovább vitt, nyitott hangzású, kiteljesedett tónusú, letisztult és mégis nagyon modern trombitás vonulat új megtestesítője, Freddie Hubbard. De a „Ping Pong” sikere a táncparkettán mindenekfelett egy negyed évszázadra visszanyúlóan igazolta a „hard bop” sikerét az ötvenes és a korai hatvanas évek afro-amerikai, de fehér közönségének körében is.

Blakey színes figura volt, négyszer házasodott és tíz gyereket nemzett, legalább is hivatalosan tízről tudunk, de a műfaj szempontjából igazi jelentősége a korábban felsorolt (akkor még)  ifjú titánok felnevelésének volt, akiket Blakey szintén gyerekeinek tekintett.

© 2019-24 MagyarJazz / Jazz.hu szakmai jazzportál, szeretett műfajunk, a JAZZ szolgálatában. All Rights Reserved. • Készítette és kiadásért felelős személy: Irk Réka • Kiadó: Jazzponthu Kulturális Alapítvány • 1122 Budapest, Maros u. 28. • Adószám: 19345684-1-43
Az alapítványnak adományt az alábbi bankszámlára köszönettel fogadjuk: 10700770-73692180-51100005